Az életünk darabokra vágva,

Részeit szétfújta az idő.

Próbáljuk újra összerakni,

De a múlt bonyolult és már nem minden érthető.

Pár darab éles, mint a penge,

Lelkünkbe mélyen sebeket vág.

Fájdalmát hordozzuk magunkban,

De a könny, ami jön az csak sós víz lesz csupán.

Ki gyógyít majd, ha lángol a szívünk?

Ki suttog majd, ha fájna a szó?

Ki mondja majd, hogy mit kell tennünk,

Hogyha elegünk lenne már magunkból?

Nem tudod mi a boldogság,

Ha még nem sírtál sosem,

Ne fuss a fájdalom elől!

A holnap állomásán a sorsvonatunk vár,

Amivel átrobogunk téren és időn.

A létezésem tévedése lennék,

Ha nem hinnék magamban már,

Ha mindent egy lapra feltennék,

Mint egy holnapok nélküli végső megoldás.

Mondd, hogy nem hagysz majd magamra!

S, vigyázol rám, ha elfáradok!

Repíts fel minket oly magasra,

Honnan apró pontnak látszik csak minden gond!

Nem tudod mi a boldogság,

Ha még nem sírtál sosem,

Ne fuss a fájdalom elől!

A holnap állomásán a sorsvonatunk vár,

Amivel átrobogunk téren és időn.

Ne engedd el az összespórolt álmaink,

Miért menjen tönkre, ami jó!

Nem tudod mi a bátorság,

Ha nem féltél sosem,

Hogy egyszer értéktelen lesz mind, ami volt!