Az élet keserű, mint a bánat íze, Mintha sosem érne véget a csalódások sora. Szívem egy törött váza, porba hullt érzések, Csak egy örökké tartó sötétség, és nincs csoda. Az emberek maszkot viselnek, arcukon hazugság, Szavak mögött kígyók rejtőznek, készek megharapni, Reménytelen lázadás a szívünk mélyén lévő vágy, Mert minden kapcsolat kész őszi levélként lehullani. A világ szürke, minden szó csak árnyék, Elárultak mind, nincs tovább menedék! Elküldöm őket, új éghajlatra szánva, Ahol talán megtalálhatják, ami elveszett valaha! Szószátyár tömegek, az álarc mögé rejtettek, Gyűlölet és képmutatás, mint a dagály úgy jöttek. Az idő homokórája; kifogyóban az utolsó szemek. Mondjátok meg már, hogy meddig kell ez az embernek?! A szívem úgy lobog, mint a láng egy elhagyott városban. A remény utolsó szikrája elillant a káoszban. A világ szürke, minden szó csak árnyék, Elárultak mind, nincs tovább menedék! Elküldöm őket, új éghajlatra szánva, Ahol talán megtalálhatják, ami elveszett valaha! Egyedül vagyok a sivatagban, a városok romokban hevernek, Nincs menedék, nincs kiút, csak a magány és a könnycseppek. Az élet színpadán már lehullott a fátyol, Azt hiszem, ideje elbúcsúznom, már más helyre vágyom, Ott rátalálok önmagamra egy korai hajnalon, Ahol újra talpra állok, újra talpra állok!