Árnyékban élek, fény már nem talál, Emlékek közt bolyongok, semmi sem vár, Vihar közeleg, és a lelkem csak jajgat, A múlt szellemei belül ordítanak. Eltévedtem az élet útján, Semmi sem maradt, csak a \"Sátán\". A remény gyertyája kialudt rég, Egyedül állok a sor végén, A jövő üres, a múlt vérző seb, Csendben hallom, ahogy minden szétreped. A mélység magával ragad, Az álmok porba hullanak, Az éjben némán ordítok, Ébredésig soha el nem jutok. \"Ott rohadj meg már!!!\" Csendben hallom a saját kínom, Egy utolsó sóhaj, ilyen az örök sírom. A mélység magával ragad, Az álmok porba hullanak, Az éjben némán ordítok, Ébredésig soha el nem jutok. A végső üvöltés széttépi az éjt, Minden elenyészik, nincs már remény! Minden Elenyészik, Nincs Már Remény!